INTERJÚ PATTANTYUS MIKLÓSSAL
II. RÉSZ
Milyen címet adna az életének?
Napos oldalon. Mert úgy éreztem, hogy mindig valami jobb felé megyek. Ha valami rossz történt, bele menekültem az alkotásba; ha nagyon ideges voltam vagy valami megbántódás volt, akkor mindig kijött belőlem és ki tudtam dolgozni.
Hogyan jellemezné magát pár szóban?
Képzőművész, lepkegyűjtő, gitáros.
Úgy gondolom, hogy egy kedves, szolgálatkész, optimista ember vagyok, mert a legkilátástalanabb helyzetekben is megpróbáltam mindig úgy gondolkodni, hogy valami jobbnak kell jönnie…
Van kedvelt elfoglaltsága a festészeten kívül?
Tulajdonképp a horgászás, a zenehallgatás és a zenélés. A zene nekem majdnem ugyanannyit jelent, mint a festészet, és az a furcsa, hogy esténként csak komoly zenét hallgatok, miközben a pop és a rock végigkísérte az életemet.
Hogyan kezdődött a zenélés?
Mikor gimibe jártunk, minden osztályban alakult egy zenekar, aztán kinőttük magunkat és ’66-ban bekerültünk a rádióba. Mi lettünk a „magyar rádió KISZ zenekara” és bent a stúdióban lehetett nekünk gyakorolni, ami akkor hihetetlen kiváltság volt számunkra. Aztán jól ment és becsatlakoztunk a Phoenix zenekarba, akik a rádióban dolgoztak és mondták, hogy kellene nekik két jó gitáros meg egy énekes. Ez ment nekem addig, míg azt nem mondták, hogy ez így nagyon jó, de Máté Péternek kéne kíséret… Na akkor én kiszálltam ebből a zenekarból, mert már akkor is a keményebb rockot szerettem. Aztán hívtak még később, de nem mentem el, mert már inkább a megélhetés inspirált.
Mi a legmeghatározóbb művészetekkel kapcsolatos élménye?
Az egyik legfontosabb élményem, mikor ’62-ben meghallottam egy számot. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi, aztán persze utánakerestem: ez a Beatles Please please me című száma volt. Még ma is borsódzik a hátam…az valami hihetetlen volt. Mikor meghallgattam, az annyira más volt akkoriban, hogy azzal teljesen eldőlt, gyakorlatilag egy életre, az én zenei identitásom, hogy én mit szeretek a zenében.
Akkor mindenki egy londoni adót hallgatott, a Rádió Luxemburg, és mindenki ment a rádióhoz az osztályból, másnap meg mentünk be a suliba: „Te, hallottad, ez volt, meg az volt…” Más világ volt…
Van kedvenc művésze?
David Hockney. A Tateben láttam az életmű kiállítását, az hihetetlen volt…az eddigi legnagyobb élményem, teljesen mások a képei élőben… Angliai kapcsolódásom mindig is volt, de nagyon későn jutottam el oda. A világon már mindenhol voltam Amerikán keresztül, mire eljutottam. De mikor ez eljött, addigra már úgy voltam, hogy már nem is vágytam annyira odamenni, mert minden, ami addig nekem Anglia volt, az elmúlt és nem értettem, mit adhatna még… Aztán mikor kiutaztam, az valami fantasztikus volt…leírhatatlan élmény, akkor minden érzés újra feléledt bennem.
I.RÉSZ
Miről szól a művészete, három szóban?
Színek, zene, szerelem.
Mit jelent számára a festés, az alkotás?
Amíg elkészül egy kép, az nagyon fontos számomra, de igazából nincs végeredmény. A végeredmény az, ha a kép már nincs nálam. Akkor már semmi közöm hozzá, már csak egy emlék, hisz amíg nálam van, addig bármikor átfesthetem.
Hogy milyen hatással van… Felszabadít. Mert van úgy, ha éppen nem tudok festeni, nincs rá módom valamilyen oknál fogva, akkor úgy érzem, mintha be lennék zárva.
Akkor olyan, mintha a szárnyai lennének…
Igen, jó lenne elrepülni.
Mi volt az első olyan emléke, ami erre a pályára inspirálta?
Ugye, ami most a Petőfi Irodalmi Múzeum, az régen egy kiállító terem volt és én oda rendszeresen jártam a papámmal, olyan 6-7 évesen. Onnan van egy kép, ez pedig Benczúr Gyula: Buda visszafoglalása. Ez ugye egy akadémista festmény, viszont számomra annak idején meghatározó volt. És még egy nagy élményem van, mikor 1962-ben megnyílt Csontváry első nagy kiállítása. Emlékszem, még osztálytársammal mentem le megnézni Székesfehérvárra. Egyszer lepke gyűjtésnél láttam olyan eget, ami tényleg pontosan olyan színű volt, mint a Taorminai festményén. Persze én ezt nem Taorminában láttam…
Volt meghatározó mestere tanulmányai során?
Igen, Finta József Munkácsy-díjas grafikusművész. Főiskolán volt a tanárom, mesterem és később nagyon jó barátom. Sok élmény fűződik hozzá, közös munkáktól kezdve -Németországban voltak is közös munkáink. De már a főiskolán, nem is tudom, valahogy kiszúrt engem és úgy hívott: „menőkém” és mindig hazavitt Zuglóba, mert útba esett. Tőle van a kedvenc autóm, egy Austin mini volt, és az volt az első autó, amit vezettem.
Mikor meghalt, pár órával azelőtt még ott volt nálunk. Akkor a Garas utcában laktam és mikor hazafele tartott, mindig bejött hozzám is: „Miklóskám, egy jó kávét csinálj nekem!” -mondta, utána pedig tovább állt az Izabella utcába, a műtermébe.
Mi jelent olykor kihívást az alkotófolyamatában?
Van úgy, hogy nem akar sikerülni valami és sokszor félreteszem, vagy egyszerűen nem hagy nyugodni és addig dolgozom rajta, amíg nem vagyok elégedett. Nem tudom, mikor van a végeredmény, de azt tudom, hogy „most van az, ami teszik”.
Van, hogy elfogy az ihlet?
Igen, van úgy, hogy elfogy az ihlet és hetekig nem jön. Az ihlet olyan, hogy innen haza indulok és mikor elmegyek, egyszer csak valami beüt, hogy ezt meg kell csinálni… Sokszor előképekből, korábbi vázlatokból jön ez az ihlet.
Miből merít, mi inspirálja leginkább?
Minden. Nincs kizáró dolog, mindegy. A hétköznapi élet viszont nem nagyon inspirál, inkább az elvont dolgok érdekelnek. Sokszor tudatalatti ez, inkább intuitíven alkotok, de van, hogy nem érzésből festek, hanem konkrétan megvan, mit akarok csinálni.
Milyen irányba tart most a művészete?
Nem tudom, hogy abba az irányba halad-e, de szeretném, hogy kicsit letisztultabb legyen és nyugodtabb. Nekem a látvány legalább olyan fontos, mint a téma.